Név: Mewy
Faj: skitty
Nem: lány
Kor: fiatal
Jellemvonás: Első pillantásra aranyos, éretlen, sőt kissé ügyefogyott és néha idegesítő Skitty-nek tűnhet, különösen, amikor magában dúdol vagy az utca közepén különös táncokba kezd teljesen véletlenszerűen és nem is zavarja, ha ezért megbámulják. Szinte kifogyhatatlan energiájának, akrobatikájának és bátorságának köszönhetően, remekül egyensúlyozza tapasztalatlanságát, mint vezér. Akárcsak a legtöbb Skitty, ő is nehezen bízik meg a többiekben, viszont szívesen segít bárkinek, ám szereti, ha előbb megkérik rá.
Felszerelés: Egy táska amiben egy Sky Melodica, néhány Invisify- és Luminous Orb van, valamint egy Joy Ribbon a nyakában.
Csapat: Team Heart (Szív Csapat)
Egyéb: -
Előtörténet:
Üdvözlök mindenkit. Mewy vagyok, egy Pokémon edző. Három évvel ezelőtt hagytam el Mauville várost, hogy Pokémon mesterré váljak, akárcsak minden más korombeli.
Az életem akkor kezdett különbözni a többiekétől, amikor eljutottam Villámláng Városába. Ott kipihentem a harmadik liga győzelmemet, hogy aztán tovább álljak a Kalos régióba.
Eredetileg Kanto és Johto volt a célpont, de amikor fülembe jutott, hogy az új régió tele van Tündér Pokémonok-kal változtattam az útvonalon, mert ha sokat halogatom, a legjobb edzők elkapják őket, még előttem, amit nagyon nem akartam.
Az indulás napján, arra ébredtem, hogy Suzy a Cinccino-m Ébredj-fel-csapással támad rám.
- Jó regget Suzy. - köszöntöttem őt tökéletesen nyugalommal, észre sem véve, hogy a Pokémonom a labdáján kívül volt és engem támad.
- Akarsz egy finom reggelit? - és a konyha felé vettem az irányt, hogy szerezzek valami ennivalót a csapatomnak, de a Sál Pokémon megragadta a papucsomat és a másik irányba próbált húzni.
- Valami baj van?
Suzy nem válaszolt, hanem az órára mutatott.
- Oh persze, ma megy a repülőgépünk Kalos-ba és késésben vagyunk. El is felejtettem! Hehe!
Suzy fején megjelent egy izzadságcsepp.
- Semmi ok az aggodalomra, tudod jól, hogyha szabadfutásról, én vagyok a legjobb!
A Cinccino vágott egy grimaszt. Eközben a többiek is mind kijöttek a labdáikból.
- Rendben! Névsorolvasás! Samantha a Serperior, Jack a Zebstrika, Kelly az Audino, Mia a Lilligant, Emily az Emolga és Suzy a Cinccino.
Mindegyikük felkiáltott, amint meghallotta a hangját.
- Remek, mindenki itt van, gyertek srácok. Aki utoljára ér a repülőtérhez az egy Slowpoke!
Amikor éppen nem újabb jelvényeket próbálok szerezni, akkor a szabadfutást gyakorlom és valahányszor vad Pokémon kerül az utamba, nem kapom el, csak akkor, ha gyors és mozgékony.
Skitty ügyességgel (ahogy a szüleim hívták) vágtam át a városon, ám úgy tűnt, hogy ezúttal túl lassú voltam. A gép pont akkor repült fel, amikor a repülőtér látótávolságba került.
- Most mit fogunk csinálni? - kérdezte Mia, aki legalább annyira várta, hogy találkozzon a tündérekkel, mint én.
- Ne aggódj Mia, nemsokára jön egy másik. - biztattam, mintha csak tudnám, hogy mit akar mondani.
Sajnos ekkor a bemondó szomorú hírt közölt velünk.
- Az utolsó gép Kalos régióba öt perccel ezelőtt hagyta el a repteret.
- Hát ez nagyszerű! - dobbantott Jack a patájával.
Akárcsak az előző két régióba, megtettünk mindent, amit egy mestertanonc megtehet. Legyőztük az összes teremvezetőt, Elit négyet és a bajnokot is, megállítottuk a Plazma csapat ármánykodásait és Unovában is megszereztük mind. Már semmi dolgunk nem maradt itt.
- Hé, ne lógassátok az orrotokat! - feleltem vidáman. - Nézzétek a jobb oldalát.
- Van jobb oldala is? - kérdezte Mia még mindig bánatosan.
- Hát persze hogy van! - felelte Suzy. Legalább nem kerülünk be a Számítógépbe. Hát nem sokkal jobb így szabadon?
- De igen. - törölte le a könnyeit a Virágzó Pokémon.
- Akkor most hogy tovább? - kérdezte Jack, amikor egy fénykép nekicsapódott az arcának, majd egy fuvallat vitte is tovább.
- Elkapom! - kiáltott fel Emily és utána repült. Sajnos a szél egyre távolabb sodorta a képet tőle, de mivel erősebben is fújt, az Emolga gyorsabb sebességre kapcsolt, elkapta és büszkén nyomta a kezembe. Mindannyian megvizsgáltuk a képet, amin Nate volt és egy Titkos bázis.
Én szólni sem tudtam, így a képről csak a Pokémonok beszéltek.
- Unovában létezik egy Titkos bázis? - bökte ki végül Suzy. Jack a fejét rázta.
- Kizárt! Ha engem kérdeztek ez csak egy hamisítvány!
- Csakhogy téged senki sem kérdezett, sőt inkább Kelly-t kérdezném. Kelly tudsz te Titkos erő támadást használni? - kérdezte Emily.
- Elvileg húszas szinten tanulom meg és most körülbelül harmincnyolcas-on lehetek, az igazság azonban az, hogy még sohasem próbáltam.
- Hát akkor próbáld meg most! - felelte Samantha türelmetlenül.
- Rendben Titkos erő, Test csapódás! - kiáltotta Kelly és a semmibe támadt, nehogy megsebesítse barátait.
Mindenki éljenzett, én körülbelül most tértem magamhoz, de azonnal megértettem mi történt.
- Akkor megvan, hogy mit teszünk. Keresünk egy barlangot, csinálunk egy lyukat! A Titkos Bázisunkban töltjük majd a nyarat! Ez rímelt!
- Rendben, de siessünk, nemsokára vihar lesz! - jelentette ki Samantha.
Hamar találtunk is egy lyukat a barlangon, ahol Kelly megint bevetette a Titkos erőt és már ott is voltunk a bázisban.
- Sikerült! - kiáltottuk mindannyian.
- És te még kételkedtél benne Jack! - nevetett Emily. A Zebstrika nem szólt semmit.
- Gyertek. - intettem a kezemmel, de láttam, hogy Mia nem mozdult.
- N-nincs olyan érzésetek, hogy valaki fi-figyel minket?
Visszamentem és ölbe vettem a Lilligant-et.
- Nem lesz semmi baj Mia. - és elindultam vele a barlang felé, nem is sejtve hogy valami vagy valaki tényleg figyel minket.
A Samantha által jósolt vihar öt perccel az után kezdődött, hogy mindent elhelyeztem a bázison. Szegény Mia félénken bújt a hátam mögé és akkorát ugrott, hogy kis híján beverte a fejét a plafonba valahányszor megdördült az ég. Szerencsére a házi készítésű Oran pitémmel valamennyire sikerült elterelnem a figyelmét az égzengésről.
Aztán még elnéztem őket, ahogy játszadoznak, majd nyugovóra tértem. Úgy éjfél felé egy ijesztő hang felébresztett. Ki akartam deríteni, hogy mi az, ezért követtem a hangot.
- There's a place in my mind! No one knows where it hides! And my fantasy is flying. It's a castle in the sky! - daloltam vidáman.
- És ő lesz az, aki majd megment minket? - kérdezte bosszankodva egy Dusknoir összekulcsolt kézzel. - Még egy barlangtúrát sem tud komolyan venni.
- Te viszont a kelleténél is jobban. - vigyorgott Cofagrigus.
- Nekem tetszik! - mondta egy kis Misdreavus.
- Talán azért mert ugyanolyan gyerekes, mint te! - morgolódott Dusknoir. Chandelure leintette őket.
- Jól van, nem éppen a legkomolyabb emberi lény, akivel valaha találkoztunk, de legalább, bátor, jókedvű és kalandvágyó. Nem is beszélve arról, hogy kétszáz év óta ő az egyetlen, aki erre jár, tehát be kell érnünk vele.
- Rendben, de akkor viszont siessünk az átváltozás termébe. Meg kell kezdenünk a ceremóniát még hajnal előtt! - szólt Dusknoir. A többiek bólintottak.
Eközben én folytattam a táncolást és az éneklést, mintha csak a lehető legvidámabb helyen lettem volna, amikor megjelent előttem Chandelure. A Csábító Pokémon meglóbálta előttem a karját és elvezetett az átváltozás termébe. Ott pedig elaltatott.
Arra ébredtem, hogy nagyon melegem van. Kinyitottam a szemem és az első dolog, amit észrevettem, egy mozgó valami, ami arra késztetett, hogy utána rohanjak. Persze csak körbe-körbe futottam.
Ám ekkor valahonnan sírás hallatszott, így abbahagytam a saját farkam kergetését és elindultam a hang irányába. Egy hatalmas lávatenger előtt két Sewaddle sirdogált. Gondoltam odamegyek hozzájuk és megkérdezem, hogy mi a baj.
- Sziasztok. Miért sírtok?
- Darmanitan idehozott minket és nem akar hazaengedni.
- Hát miért nem mentek haza?
- Mert Fű és Bogár Pokémonok vagyunk!
- És?
- És nem tudunk átkelni a láván, mert mindkét típusunk szuper hatásos a tűz ellen.
- Ja! Jaj! - kiáltottam fel, mert véletlenül belelógattam a farkamat a lávába. A fájdalomtól felugrottam a levegőbe és megkapaszkodtam az egyik kiálló cseppkőben, majd a másikban és így, szikláról, sziklára értem el a túlsó partra.
A Sewaddle testvérek ámulattal figyeltek.
- Még sosem láttam Skitty-t ilyen ügyesen mozogni! - csodálkozott a fiatalabbik, amikor visszaértem.
- Ez azért van, mert ember vagyok és nem Skitty, kis butus!
- Azt hiszem inkább te vagy a butus! A szőröd rózsaszín, a lábaid pedig aprók és nincsenek kezeid sem. Ez inkább hasonlít egy Skitty-re, mintsem emberre. - válaszolta az idősebb.
Végignéztem magamon. Minden, amit a Varrás Pokémonok mondtak igaz volt.
- Jé, tényleg!
- Szóval segítesz. Kérlek!
Végre megértettem, hogy ez a két testvér tényleg bajban van, tehát a hátamra vettem őket és dalolva átvittem őket a lávatengeren, onnan pedig ki a barlangból. Ahhoz képest, hogy a Sewaddle testvérek szerint errefelé rengeteg vad Pokémon él, valamiért egyet sem láttam.
A barlangnál két Leavanny várt ránk. A boldog újraegyesülés után elmesélték, hogy amikor megtudták mit tett Darmanitan, azonnal a barlang felé vették az irányt és már azt hitték, hogy soha többet nem látják a gyermekeiket, amikor megjelentem. Az anyjuk nem győzött hálálkodni.
- Nem is tudom, hogy... - de nem tudta folytatni, amit mondott, mert nekem megint a farkamat kellett üldözőbe vennem. Ekkor azonban eszembe jutott valami, ami elvette a kedvemet ettől a foglalatosságtól.
- Hát igazából volna valami... Hol van a legközelebbi emberlakta terület?
- Sehol! - csóválta a fejét a Sewaddle-k apja. - Errefelé csak Pokémonok élnek. Miért kérdezed?
- Azért, mert én azelőtt ember voltam és nem tudom, mit csináljak ez után, hogy Skitty lettem.
- Hát miért nem alkotsz egy mentőcsapatot? Talán így még azt is megtudhatod, hogy miért lettél Pokémon. – javasolta az anyjuk.
- Ez jó ötlet! Köszönöm Leavanny úr és Leavanny asszony! Akkor megyek, viszlát! - és elrohantam. A szülők mosolyogva intettek utánam.
- Nem mindennapi Skitty az biztos. De valami azt súgja, hogy egy nap híres hős lesz belőle.
Hát ennyi lenne az én történetem. Egyszerű edzőként kezdtem és most egy macska Pokémon vagyok. Nagyon hiányzik az Unovai csapatom, mert sokkal közelebb kerültünk egymáshoz, mint bármelyik másikkal és titkon remélem, hogy egyszer még újra találkozom velük, hiszen ők még most is a Pokélabdájukon kívül voltak.
Azzal, hogy mindig mellettem álltak, bebizonyították, a Pokémonok nevelése nem csupán harc, szépségverseny vagy a legjobbnak lenni. Hogy mi az, ami igazán számít? Nos azt még én sem tudom, de azt igen, hogy egy nap az egész világ látni- és érezni fogja ugyanúgy, mint én.
